Ismét visszatértem a blog írás mezeire. Elég sok minden történt a legutóbbi bejegyzésem óta a jégkorong - és ezzel együtt az amatőr jégkorong - világában. Jó lesz ezt a nagy lemaradást behozni.
Az első bejegyzés szóljon egy igen csak régi eseményről, ami talán már nem is érdekel senkit, de vannak olyan gondolataim amiket - ha másért nem is - ki akarok írni magamból. Jöjjön így hát az én teljesen szubjektív, de legalább jó elkésett olimpiai összefoglalóm.
A kiindulás az, hogy gyermekkorom óta a finn csapatnak szurkolok minden nemzetközi tornán. Hiába minden botladozásuk és hibájuk, mindenkoron nekik fogok szurkolni. Fanatikusan. Nem vagyok ugyanakkor elvakult látom, hogy a mostani olimpián egy ramaty kis birka csorda volt az oly sokszor "oroszlánoknak" becézett brigád. A svéd mérkőzés alatt egy kérődző barom több ellenállást jelentett volna a Tre Knor-nak, mint a finn nemzet legjobbjai. Ha meg teljesen őszinte akarok lenni, akkor a bronz mérkőzésig úgy jutottak el, hogy egyetlen egy ütközést nyertek (hadd ne számoljam a németek és fehéroroszok elleni mérkőzéseket).
De mi történt? A finnek ennyire nem rosszak. Az elmúlt tornákon nem ezt szoktuk meg. A finn csapat összetétele nem maradt el a többi "erős hat" csapatétól; ugyanabban a bajnokságban játszanak, ugyan annyira számítanak rájuk a csapataik, ugyanazon a szinten vannak velük. Ezen felül azt szoktuk meg eddig, hogy a finnek állnak össze a leggyorsabban, a legjobb összjáték náluk van és a kapus felhozataluk vitathatatlanul a világ legjobbja. De akkor hogyan jött össze a svéd alázás? Miért tudott USA átsétálni rajtunk? Hogyan is vezethetett Szlovákia két harmadon át? Íme a válasz.
Amint azt a blog majdnem minden korábbi bejegyzésében is hangoztattam: a jégkorong csapatjáték, csapat sport. Olyan ez mint egy zenekar zenészekkel. Hiába van a zenekarodban a világ legjobb fúvósa, legvirtuózabb hegedűse, legerősebb bőgőse, mert összhang nélkül az egész nem ér semmit. Ez nem volt meg a finn csapatban. Nem volt meg és nem is lesz meg a jelenlegi vezetés mellett. Jukka Jalonen egyszerűen nem egy jó karmester egy olyan csapatnak, ahol nincs edzőtábor, ahol mindennek a nyitja az akaraterő, a csapat összhang megteremtése. Nagyon jó edzője egy állandó bajnokságban játszó csapatnak, ahol vannak táborok és edzések. Egy nemzeti csapatnál ilyenek nincsenek. Nem is azokon van a hangsúly. A válogatott játékosok már leedzették az edzéseiket, itt már nem figurákat kell begyakorolni. Curt Lindström anno egy esti mérkőzés előtt eltörölte az összes aznapi edzést és elvitte a csapatot kirándulni és lovagolni; este a finnek fölényesen megnyerték a mérkőzést. Azóta a finn csapat minden tornán a legösszetartóbb és "legegybenlévő" társult. Eddig. Most semmi nem volt látható ebből. Nekem ez jött le a képernyőről. Nem hiszem, hogy egy csapatban minden rendben van amikor egy ifjonc (Filpulla) az élete első felnőtt válogatott gólját lövi egy kanadai olimpián és nagyjából úgy korcsolyázik tovább, mintha talált volna 100 Forintot az utcán - jó-jó, de nem nagy durranás. Ezzel szemben, az amerikai csapat játékosa amikor már vagy negyedik gólját lövi egy már egyértelműen megnyert mérkőzésen, akkora üdvrivalgásban tör ki, hogy nekem is kedvem támadna azonnal átölelnem a Coca-Cola reklám arcait.
Nem csak, hogy én láttam ezt a finneknél, de több helyütt olvastam hasonló kritikákat. Az is alátámasztja ezt, hogy a bronz mérkőzés utolsó szünetében már nem Jalonen beszélt a játékosokhoz, hanem a sokak által istenített kapitány Saku Koivu.
Ez nem egy finn-unikum volt a Vancouverben. Ugyanezt a kritikát megkapta az orosz vezetés is. Az előre bajnokként tisztelt csapat hatodikként zárta a tornát. Rájuk végképp nem lehet mondani, hogy kiöregedett és másodosztályú játékosaik lettek volna. De aki látta az orosz cserepadot a közvetítések alatt láthatta, hogy hiányzik az a bizonyos szikra, ami berobbantja a gépezetet, ami erőt ad a végsőkig.
Kanada megérdemelte a győzelmet? Nem. Személyes véleményem az, hogy az érdemli meg az olimpiai arany érmet, aki veretlen tud maradni. Ez a csapat - a döntőig - az Amerikai Egyesült Államok volt, nem Kanada. Kanada alig bírta megverni Svájcot, az én olvasatomban a büntetőkkel eldöntött mérkőzés döntetlennek számít. Valamint ki kaptak déli szomszédaiktól egyszer.
Szummázva tehát egyáltalán nem vagyok elégedett az olimpiával. A finn és az orosz csapatok nem azt mutatták, amit elvártam tőlük. A finnek úgy lettek harmadikok, hogy nem érzem minden tőlük telhetőt bele tettek volna. Senki se értse ezt félre. Nem vagyok elégedetlen a helyezéssel, nem vagyok biztos, hogy több juthatott volna a finneknek. A finn csapat mentalitással van bajom. Ha ugyanezt az eredményt elérik úgy, hogy látom bennük a törtetést, az akarást és a "sisu"-t akkor egy szavam nem lenne. Ugyanezt érzem az orosz csapatról is.
Keserű szájízzel gondolok vissza a tornára, kicsit "de ja vue"-m van. Ugyanezt éreztem a finn-magyar mérkőzés után tavaly. Itt voltak a finnek és nem adtak bele mindent. Csalódás. De akkor is, most is és a világbajnokságon is nekik és csak nekik szurkolok.
